K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása K. György elektronikai műszerész - Hobbim a kerékpározás Elérhetőségeim

   Kiss György elektronikai műszerész

  Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása

K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása


Adria túra 2006




A felkészülést elég későn tudtam megkezdeni, a tél sokáig tartotta magát, majd amikor beköszöntött a jó idő,
én szedtem össze egy egyhónapos köhögést. Május közepén kezdtem el az edzéseket, először a
Zagyvaróna - Rónafalu közötti rövid, de húzós emelkedőn erősítettem . A túrára szánt Meridát kímélendő,
az Olmo országúti bringámmal edzettem, mígnem Gina lányom észrevett a jobb oldali hajtókarján egy 90mm–es hosszanti repedést. Megfelelő eredeti alkatrész beszerzése két hét alatt sem sikerült, ezért úgy döntöttem,
hogy a hegyi edzéssel leállok és a jobb minőségű sík szlovák utakon folytatom. Azt talán még kibírja a hajtókar.

1800 km tekerés után jött el az indulás ideje. A felszerelés korábbi, kisebb túrák során már összeállt, csak finomítani kellett. Megszokott esti programommá vált az egy–egy holmi hasznossága és az általa bevitt
néhány tíz dkg feletti órás töprengés.

A végeredmény: Merida Crossway csomagtartóval, túratáskával, sátorral, egyéb felszereléssel 29,5 kg.
Ehhez jött még két egyliteres palack a vázra és a rajtam lévő kb. 2 kg egyéb holmi, plusz minimális élelmiszer.
A „mozgatandó” tömeg így a túra során az én 73 kg-ommal együtt 105 -107 kg között mozgott,
a vízkészlettől függően.

Július 22. -én hajnalban indultam Salgótarjánból, vonattal BP. Keleti pályaudvarra, majd a Goldoni EC-vel Nagykanizsára. Utóbbinak külön kerékpárszállító vagonja volt, amit egy Balatonra utazó kedves lánnyal,
majd később négy vidám és igen muzikális angol diákkal osztottunk meg.

Az egyszerű elméjű kalauz az IC felár mellett helyjegyet is fizettetett velünk, annak ellenére,
hogy a csupasz földön, pontosabban padlón ültünk, a saját hátizsákjainkon.

Bicó a Goldonin


„Ami jól kezdődik, rosszul végződik. Ami rosszul kezdődik, még annál is rosszabbul végződik”
Nagykanizsára 12: 30-kor megérkezve az állomás mögött egy boldog vigyor után végre nekiindulhattam a távnak.
Letenyén áthaladva sajnos belefutottam egy zöld, majd egy barna sörösüveg törmelékbe.
Későn vettem észre és a forgalom miatt már nem tudtam rendesen kikerülni.
Ez már sokszor elofordult, de sosem lett belőle defektem.

A határon áthajtva a térkép szerint az autópálya melletti, menetirány szerint balra elágazó alsóbbrendű úton szerettem volna haladni. Ez valahogy nem jött össze… hiába meresztgettem a szememet,
semmiféle elágazás nem volt, én pedig már az autópálya felhajtóján voltam.

Visszamentem a határállomásra, az ott prospektusokat áruló fiataloktól megkérdeztem, hogyan tudnék
a kiszemelt utamra jutni. Ők sem tudták. Hiba volt hogy nem a vámosokat kérdeztem meg,
de némi vacillálás után azt mondtam: a francba is, egy utat nem lehet csak úgy eldugni, majd meglesz.
Ismét nekiindultam, úttest baloldalát centiről centire átvizsgálva. Elágazás nincs, én ismét a felhajtón.

A rejtélyre a visszaúton derült fény, de az ekkor még távol volt. Régen éreztem magam ennyire tanácstalannak.
A dolog úgy állt, hogy a tervezett 850km–es túrának az első kilométerein megbuktam.
Ennél azért kicsit többet vártam magamtól. A szalagkorlát mellett forgolódva észrevettem hogy jobb oldalt,
a bokrokon túl valami betonozott útféle rejtezik.

Megjegyzem, ez sem kapcsolódott korábban a határállomástól idáig vezeto úthoz.
Sok választásom nem volt, bicót szalagkorláton átemel, tüskön-bokrokon átgázol, út megvan.
Nem ezt kerestem, de ez végre egy út. Nem sokáig örülhettem, a betonút hamarosan földútra váltott.

Ekkor vettem észre hogy igen lágyan rúgózik a gép eleje. Az első gumi alaposan leeresztett.
Rövid vizsgálódás után megtaláltam a zöld sörösüveg egy szép, szabályos, kard alakú begyűjtött darabkáját.
Évek óta hordok magammal egy defektjavító spray-t, most „végre” kipróbálhattam.
Bár csak pici, szúrt lyuk volt a belsőn, a csodaszer csúfosan megbukott.

Egy pumpálás, öt perc tekerés módszerrel haladva végre elértem egy keresztező keskeny aszfalt utat.
Balra az autópálya felett átívelő felüljáró, jobbra egy kis híd. Bringát hídnak támaszt, kereket szétkap,
defektet hagyományos módon megjavít, defektjavító spray-t a tőlem telhető legdurvább káromkodások
közepette bozótba bevág. Mentségemre szolgáljon, egész túrám során kínosan ügyeltem arra
hogy ne szemeteljek, de ez nagyon kellett a lelki békém helyreállításához.

A felüljárón áthajtva kis idő múltán valóságos emberlakta településre érkeztem.
Végre ismét rajta voltam a térképen. Cakovec, majd Varazdín után a Varazdín Breg kempingben akartam
megszállni. A kemping nem volt a helyén, a megkérdezett helyiek sem tudtak róla. Végül egy iskolásforma fiú tanácsára egy közeli panzióhoz hajtottam.

A recepciós hölgytől megtudtam, hogy a kérdéses kempinget évekkel ezelott bezárták.
Beletörődve, valami olcsóbb szobára kértem ajánlatot. Elbűvölő mosollyal megnyugtatott hogy rendelkeznek e félével, majd mondott egy összeget. A biztonság kedvéért le is írta. Félreértést sejtve jeleztem, hogy nem megvásárolni kívánom a panziót, csak itt szeretnék éjszakázni. Nem volt félreértés, ő is úgy értette...
Azért rendes volt, elmondta hogy kb. tíz kilométerre, van egy olcsóbb panzió, majd kérésemre telefonon
le is foglalt ott számomra egy szobát.

11 km tekerés, Novi Marof faluban tábla, miszerint panzió előre 1 km. 1 km tekerés, tábla,
miszerint panzió jobbra 2 km. (?)
1 km tekerés után egy leánycsapattól megtudtam, a panzió még innen 2 km. A végén azért tényleg ott volt… Végre tisztálkodás, pihenés, sms váltás Ancsi és Gina lányommal majd barátnőmmel.
Nem akartam a felszerelést éjszakára a nyitott udvarban hagyni, ezért mikor a személyzet nem figyelt,
a csigalépcson az egész felpakolt bicót felcipeltem a szobába.

A nap mérlege: 99 km, 1 eltévedés, 1 defekt. Nem túl jó.


Remélve, hogy a rontás megszűnt, kipihenten, jó hangulatban indultam. A hármas úton, az autópálya és a Lonja folyócska mellet, szép tájon, jó tempóban haladva, Sesvete-n át beértem Zágrábba. Mindössze három segítséget felhasználva :) kijutottam a Lucko felé vezetőútra.

Más megoldást nem találván, néhány kilométert egy gyorsforgalmi úton kellett megtennem. Nem akartam a rendőröknek szemet szúrni, ezért a 110km/h sebességkorlátozást lelkiismeretesen betartottam.

Ahogy Zágrábon átjöttem, az azóta is teljesen érthetetlen számomra. Általában igen rosszul tájékozódom,

száz méteres egyenesekben is képes vagyok eltévedni, de most átléptem a saját árnyékomat. Némi kritikával meg kell említenem, hogy Horvátországban az utak kitáblázása elég jó, de egyértelműen azon ügyeskednek, hogy mindenkit feltereljenek a fizetős autópályákra. Az alternatív útvonalakat esetenként kifejezetten nehéz megtalálni.

Karlovac végén gondom akadt a navigálással. Vasárnap volt, a környék teljesen kihalt. Miután vagy húsz perce nem találtam a kiutat, olyan érzésem kezdett lenni, mintha valami vacak szürrealista filmalkotásba csöppentem volna. Hőség. A közlekedési lámpák működnek, tehát Központi Számítógép Anyánk tudatánál van. Valamilyen szinten… Szórványosan egy-egy autó, motor, de gyalogos sehol. Itt nem élnek emberek? Itt minden csak díszlet?

Hosszú várakozás után érkezett egy élőlény, akitől végre útbaigazítást kérhettem.
Na, húzzunk innen, a vetítésnek vége.

Duga Resa után viszont kellemes meglepetés ért. Mreznicki Brig–ben a térképen nem szereplő kempinget találtam. Autokamp Slapic. Kicsi, de kulturált és olcsó, 56 Kuna.
A kemping egy vízimalom mellett van, a malmot a Mreznica folyócska felduzzasztott vize hajtja.
A vízikerék persze ma már csak a látvány kedvéért forog, de nagyon hangulatos. A víz kristálytiszta, benne apró halacskák, a part és a meder sziklás.

Egy kis fürdés és úszkálás után visszatértem a kempingbe, ahol nagy étvággyal elfogyasztottam egy frissensült Csevapot. Tetszhettem a szakácsnőnek, mert háromszoros adag sóval adta. Az útközben vásárolt vacak műkaják után már nagyon kívántam a húst és tudtam hogy másnap hosszú felvezetés után két hágó vár.
Az utolsó morzsáig eltüntettem.

Mreznica

A nap mérlege: 140 km, 0 eltévedés, 0 defekt. Alakul.



3. nap

Sátorbontás, indulás korán reggel. Hangulat felcsavarva, nyomom a pedált és énekelgetek.
Már úgy a magam tehetsége szerint, más meg szerencsére nem hallja.
Josipdol-ban összefutottam egy szimpatikus svájci bringás párral. Jól elbeszélgettünk.

A fiú már járt a Rijeka-Senj közötti tengerparti úton és megerősítette hogy az bizony veszélyes.
Ők Plitvice felé indultak, én Senj felé folytattam.

A Kapela hágó 888 métere nem tűnt túl nagy ellenfélnek, a térképen egész lapos volt,
a hőség és a megpakolt bicó azonban kissé más optikát adott a dolognak.

Itt már erősen figyelnem kellett a pulzusmérőmet, hogy bele ne szaladjak az anaerob zónába.
A figyelmeztető csipogást nem hallhattam az erőlködő motorral elhaladó autók és kamionok miatt.
A pihenőhelyek sajnos minden árnyék nélkül voltak, így megállás nélkül hajtottam a csúcsig.
Úgy éreztem, ha megállok, két hétig semmiképpen nem lesz kedvem elindulni.      


Autópálya felülnézetből

Fent néhány fénykép, törölközés, majd a lehető legkevesebb fékezéssel zúgás le Jezerane-ba.
A faluba érve a bolt előtt megálltam, térkép elő, ellenőrzés. Első pillantásom a Josipdol utáni elágazó másik ágán lévő hasonló hangzású Jezero-ra esett. Heves szívdobogás. Te jó Isten, összekevertem őket? A napom rámegy, míg helyesbítek! A boltos megnyugtatott, Jezerane-ban vagyok. Jaj a gyenge szívem…
Ásványvízkészlet feltöltés, energiaital keverés, táplálkozás a földön ülve a bolt árnyékos,
de az élet napos oldalán.

Következo műsorszám némi bemelegítő liftezés után a Vratnik hágó, 700m. Tekerés közben próbáltam elképzelni, milyen érzés lesz megpillantani a Tengert. Igen, a Tengert, így nagybetűvel, amit most nem vonattal,
vagy autóval érek el, hanem izomerővel. A katartikus élmény valahogy elmaradt. Nem jutott rá idő.
A Vratnik hágó hirtelen bukkant fel, még egyáltalán nem vártam.  Alattam a tengerpartot sűrű pára fedte,
nehezen tudtam kivenni a tenger és a mögötte húzódó hegyvonulat határait. Néhány fénykép, majd indulás lefelé.

Vratnik hágó


Mindkét felnim már induláskor elég kopott volt a fékezéstől, de a szűkös anyagiak miatt nem cseréltettem ki őket. Innen csókoltatom bőkezű munkaadómat… A csomagokat a sátorrudak és a vízkészlet kivételével csak hátra tudtam felrakni, így a Merida kifejezetten farnehéz lett.

Tartottam attól, hogy a túlterhelt hátsó kerék esetleg felmondja a szolgálatot, ezért nem akartam további fékezéssel koptatni. Az első fék egyedül nem bírta volna tartósan a meredek lejtőn, ezért úgy döntöttem, hogy amennyire lehetséges, fékezés nélkül, csak a légellenállást kihasználva jövök le. Felelőtlenségnek tűnhet,
de inkább kényszerhelyzet volt. Az 50 és 60 km–es sebességkorlátozásokat sajnos nem állt módomban betartani.

Üres bringával, főleg országútival, ennél jóval nagyobb tempókat is mentem már, de ilyen nehéz géppel ez is kemény volt. A nagy forgalom és a rövid belátható útszakaszok miatt egy-egy kamion komoly csapatot gyűjtött össze maga mögött.

Az egyik ilyen kamion előzésénél az egyébként szépen működő váltóm beijesztett.
Mint autóval, beálltam a kamion mögé, visszakapcsolgattam és vártam az alkalmat az előzésre.
Mögöttem gyorsan összegyűltek az autók.
Viszonylag jól belátható „S” kanyar, épen elég lesz, gondoltam. Robbantok, pörgetem, itt most pulzus nem számít. A kamion felénél a váltót felcsapom az 53-as kerékre. Hát nem veszi. Akadozik, pedálerő összevissza, egyensúlyzavarok, sebességnövekedés nincs, az előzésre szánt belátható útszakasz vészesen fogy.

Fékezni már késő, a személyautók sorban jönnek utánam. Lelki szemeimmel már látom a kanyarból felbukkanó teherautót, ami értem jött… Villanásnyi meditáció létet a nemléttől elválasztó határvonal zavaróan keskeny voltáról.  Közben folyamatos kísérletezés a váltóval. Végre felkapta.
Pulzus már végképp nem számít. Előzés letudva. Már ideje volt…  

(...Aztán négy évvel később, egy másik balos kanyarban tényleg előjött egy teherautó. De erről majd máskor.)

A váltónak persze semmi baja, csak én kapkodtam. Picit elkapott a sebességláz.
Váltás közben túl nagy erővel nyomtam a pedált, ezért nem tudott szegény kapcsolni.
Senj előtt, már csak kb. 100 m magasságban, egyszerre forró szél csapott meg.
A hőmérséklet aznap elérte a 40 fokot. Már nem csak a bőrömön éreztem a hőséget,
de a belélegzett levegőt találtam melegnek.



Tengerpart Senjnél

Senjt elhagyva a tengerparti úton még melegebb volt. Balról a nap tűzött, jobbról az átforrósodott sziklafal sugározta a hőt. Az első kemping tábláját megpillantva gondolkodás nélkül lekanyarodtam a főútról. A kemping kicsi, szűkös volt, a fű kiégett, csak hangyából volt elegendő… Sátorállítás után megejtettem az első úszkálást.

A „strand” elég rusztikus volt, csupa szikla, csupa kő. Érdekes volt nézni a kihajló, magas sziklafal alatt,
a tengerbe hullott sziklatömbök között önfeledten fürdő, napozó embereket. Ritkán szakadhat le egy–egy szikla, mert nagyon nyugodtan voltak.

A kempingben semmiféle élelmiszert nem lehetett kapni, így a maradék csokis keksz felét fogyasztottam el vacsorára. Bizony, éhes maradtam. Kínomat növelte, hogy a kövér bajor figura, akivel egy sör mellett két órát beszélgettem, folyton húsz évvel ezelőtt Budapesten szerzett kulináris élményeit hozta szóba.

A hőség éjszakára alig csökkent. A kabócák ezerrel zizegtek, nyilván ők sem tudtak aludni.
Éjfél után altatóval kellett kiütnöm magam, hogy reggelre pihent legyek.

A nap mérlege: 108 km


4. nap:

Reggel sátorbontás, csokis keksz maradék II. rész.
Egyáltalán nem ezt kívántam, erővel kellett legyűrni a torkomon.
Indulás. Az első faluban végre feltankolhattam. Fánk, joghurt, ásványvíz. Mi kellhet még a boldogsághoz?

A tengerparti úton a még kellemes reggeli levegőben eleinte jól haladtam, aztán megjött a hőség.
A forgalom időnként kellemetlenül erős volt.

Az út túloldalán sok helyütt minden átmenet nélkül meredeken hanyatlott alá a sziklafal, onnan minden autó elhúzódott. Balra szorosan autók, jobbra domboldal, vagy meredek sziklafal.
Gyakran már az út szélén, a vízelvezetőben hajtottam, hogy a kamionoktól biztonságos távolságot tarthassak.

Valahogy mindenki elhúzódik az út szélétől...

Félúton Rijeka felé, egy kis füves részt találtam, ahol megpihentem.
Az elhaladó járművek keltette légmozgás egy kissé meg-megingatta a sztenderen álló bicót,
de nem tűnt vészesnek. Egy ideig. Aztán jött egy XXL-es kamion. Kigyulladt bennem a piros lámpa,
de a fáradtság miatt nem tudtam elég fürgén a bicóhoz ugrani, hogy elkapjam.
A kamion pedig olyan huzatot csapott, hogy a bringa nagy csattanással az út felé dőlt.
A csomagokra helyezett sisak kigurult az úttestre.
Egy érkező furgon kerekei csak centiméterekkel zúgtak el mellette.


Háttérben a Krk sziget


A Rijeka előtti öblöt megkerülve, az emelkedő végén egy presszó félét találtam.
A hőségtől és a megtett távtól kimerülten botorkáltam be. „Bármilyen étel, amiben hús van?”
Kérdeztem igen lényegre törően a felszolgálót.
Csak sonkás sajtos szendvics volt, de szép darab. Vastag, nagy szelet kenyerek között nagy sajt,
nagy sonkaszelet. Másfelet legyűrtem egy liter ásványvízzel. Jóleső ejtőzés után továbbindultam.



-

Miután Rijekán átküzdöttem magam, Opatijában szerettem volna megszállni, de a kemping valami borzalom volt. Sehol egyetlen zöld fűszál, a zsúfoltság, összevisszaság elképesztő, amikor pedig benéztem a mellékhelyiségbe,
az végképp betette a kaput. Palesztín menekülttábor lehet ilyen.
A 21-es úton továbbhaladva végül Iciciben találtam elfogadható kempinget.
Sátorverés után bevásárlás, majd irány a strand.

Rövid úszkálás után kinéztem magamnak egy szimpatikus sziklát napozni. Utolsó pillanatban vettem észre rajta a tucatnyi tengeri sünt. Másik szikla. Másik tucat tengeri sün… Hiába, ők jöttek előbb. Sziklán napozás törölve.



Szabadstrand Iciciben


Este megismerkedtem a szomszédos francia házaspárral. A hölgy egyetemi tanár, a férfi halk szavú, érzőlelkű, művészetimádó adóbehajtó volt. A fürdőből jövet örömmel újságolta, hogy ott finom, iható hideg víz van,

majd a palackra mutatva, mint bölcsességet osztotta meg velem:

„little song, but nice song”. A kis dolgoknak is lehet örülni. Én azért a frissen beszerzett félédes fehérborral töltöttem az estét. Valahogy jobban altat, mint a víz… Vitaminokról, ásványi sókról és hasznos nyomelemekről nem is beszélve.

A nap mérlege: 89 km


5. nap:


Izomláz miatt úgy döntöttem, tartok egy nap pihenőt. A harmadik nap a hágókról lefelé jövet kicsit túlpörögtem, emiatt állt be. Heverészés, úszkálás, tengerparti séta mellett a fürdő gyakori látogatásával töltöttem a napot. Melegvizet szerettem volna, hogy kissé ellazíthassam a combizmaimat, de a reggelt kivéve egész nap nem jött össze.

Délelőtt besétáltam Opatijába egy kis városnézésre, és hogy valami számítógépet találjak, amivel a fényképezőgépről áttölthetném a képeket pendrive-ra.
Optimizmussal telve léptem be egy turisztikai információs irodába, ahol más dolga nem lévén, két PC is keverte a levegőt. A tőlem telhető legkedvesebb és legudvariasabb formában kérdeztem az ott unatkozó kislányt, használhatnám e az egyik gépet néhány percig.

Hideg elutasítás. Csak információt adhat, gépet nem.

Azért útbaigazított. A közeli Monokini Bárban 10 Kunáért 20 perc számítógép hozzáférést kaptam. Áttöltöttem a képeket, majd sietve megírtam egy-egy e-mail-t kislányaimnak és barátnőmnek.

Monokinis lányokat viszont nem láttam, ez kissé elszomorított. Már monokini nélküliekkel is beértem volna.


6. nap:

Gyors sátorbontás után elhagytam a kempinget és Opatija után hazafelé vettem az irányt. Épen jókor, mert érezhető volt a hirtelen lehülés. Rupa határátkelő, Ilirska Bistrica, Postonja, majd Vhrinka után beértem Ljubljanába. Az úton többször kellett esőfelhőkkel versenyezni, de végül megúsztam majdnem szárazon. A szlovén főváros északkeleti szélén fekvő Ljubljana Resort kemping a legtisztább, legrendezettebb volt, amit utam során láttam.
Bár, a húsz euróért akár lehetett is…

A recepció előtt két másik bringással futottam össze.Elég fáradtnak tűntek, a felszerelésük is viseltes volt.
Kérdésemre, hogy honnan jönnek, a válasz: a (már elfelejtettem milyen nevű) tótól.
Jó jó, de úgy értem, honnan, milyen országból? Izlandról. Hangzott a lakonikus válasz.
Erre azért rákérdeztem még egyszer. Még egyszer Izlandról…
Tizenkettedik napja voltak úton. Hát, van még hová fejlődnöm, gondoltam.

Miután felállítottam a sátrat, az üldöző esőfelhő is beért a kempingbe. Estére aztán elállt. Ezt kihasználva elsétáltam a Száváig és megnéztem a kivezető utat.
Visszafelé beültem egy kisvendéglő sátrába. Elvesztett ásványi sók pótlása könnyű félédes fehérborral.

Az újra megeredő langyos esőben kellemesen megszédülve indultam vissza a kempingbe.
Arcomat legördülő esőcseppek símogatták.
Nem siettem.

A nap mérlege: 130 km



7. nap

Reggel frissen, fürgén indultam neki az előző esti sétám során felderített kivezetőútnak.
Hogy ne örüljek túl sokáig, egy aluljárónál megint feltűnt a már unalomig ismert jelzőtábla.
Kerékpárral behajtani tilos. Hosszú út állt előttem, semmi hangulatom nem volt rögtön reggel kerülőutak keresgélésével múlatni a drága időt. Mint aki lopni készül, körülnéztem, majd beledőltem a pedálba.
Én itt se vagyok…engem nem is kell észrevenni…

Néhány kilométer után megszűnt a tiltás és már nyugodtabb tempóban folytathattam.
A 108-as út a Száva folyását követte. Szép tájon, de nyirkos, ködös időben haladtam.
Tíz óra is elmúlt, mire a köd felszállt. A folyóvölgy meglepően meredeken haladt. Olyan érzésem volt,
hogy ennyi lejtő után már lassan a tengerszint alatt kell lennem .

Eredetileg a Száva és Szavinja találkozásánál akartam fordulni, de a további szintvesztést elkerülendő, inkább átvágtam Dol felé a 221-es úton. Rossz ötlet volt, mert így jókora hegyet fogtam ki.


A Szávánál -Nem vagyok punk, csak ha leveszem a sisakot, első mozdulatom, hogy megborzolom
az izzadtságtól összetapadt hajamat. :)



Szavinja


Celjéig a Savinja völgyében haladtam, majd Sentjur, Podplat és Slovenská Bistrica következett.
Itt egy, a benzinkútnál szünidei munkát végző foiskolás leányzóval jót beszélgettünk. Megnyugtatott,
hogy a „Terme Ptuj” kemping valóban üzemel, a (szintén kerékpáros) barátjával előző hétvégén ott voltak.
Jó volt hallani, hogy biztosra mehetek.

Ptujban sátorállítás, fürdés, majd finom és méretes pizza a Bjeli Vitéz nevűétteremben.
A pizza mellé elfogyasztott egy korsó sör a fáradtságnak köszönhetően teljesen elkábított.
A bonyolultnak egyáltalán nem mondható „I would like to pay” mondatot akadozó nyelvvel másodszorra is csak nehezen tudtam kimondani. A pincérnő mint kiderült, nem tudott angolul, de a helyzetből tudta, mit akarok...
Jót nevettem magamon.

A nap mérlege: 162 km


8. nap:

Utolsó sátorbontás. Lassan már hiányozni fog. A Ptuj, Cakovec, Gorican útvonal már elég szürke volt, hiányoztak az erdők, hegyek, sziklák. Az egyetlen dolog, ami megállított, egy panaszosan nyávogó elárvult kismacska volt.
Macskaeledel épen nem volt nálam, így Biomix kenyérrel próbáltam megetetni, kevés sikerrel.
Annyira azért nem volt éhes, hogy kenyeret egyen.

Gorican faluban a határátkelő felé fordulva a tábla zsákutcát jelzett. Nagyon vicces, gondoltam,
de innen már csak előre. Az út „hivatalosan” valóban véget ért, de egy keskeny aszfaltsáv az autópályához
simult, és afféle kutyabejárón át bevezetett az autópálya leállósávjára.
Ezért nem találtam első nap elágazást a felhajtó előtt.
Az itt álló „Autópálya vége 500m -re” táblát úgy értelmeztem, hogy itt már bocsánatos bűn autópályára nem illő járművekkel közlekedni.

Határátkelő, egy fotó a Mura hídról, egy kis szomorúság. A kalandnak ezzel vége, a többi már csak hazaút.


Mura a letenyei hídról


Letenyén válogatott átkok szórása a defektemet okozó törött sörösüveg gazdájára. Nagykanizsán értetlen pénztárosnővel hosszas egyezkedés. Mire kiadta a jegyet, a vonat épen elment. Értelmetlenke.

Következő két óra múlva, de annak már nincs aznap csatlakozása, a Keletiben kell majd éjszakáznom.
Az állomáson üldögéltem, amikor hirtelen viharos szél támadt, amit felhőszakadás, majd jégeső követett.
Ezt megúsztam. Kikezdte volna a humorérzékemet, ha az úton kap el…

Több mint másfélórás késéssel végül befutott a Goldoni EC. Végig jó társaságban,
egyedül utazhattam a kerékpárszállító vagonban.

A Keletiben éjfélkor kellemetlen meglepetés ért. Az utasokat „technikai okok” miatt,
értsd: hajléktalanok, kiterelték az állomásról. Nyitás reggel négykor.
Az állomás lépcsőjén helyezkedtem el, barátkoztam a gondolattal, hogy reggelig itt kell ülnöm.
Kisvártatva egy hajléktalan fészkelt mellém.

A tőlem jobbra eső ajtóban két lányt vettem észre, a földre terített takarókon ültek, és élénken csiviteltek, váltakozva angol és francia nyelven.

Valahogy jobb társaságnak tűntek a hajléktalannál. Gyorsan összeismerkedtünk, és odaköltöztem.
Mat (Margaret) belga, barátnője Sophie francia volt, mindketten főiskolások.
Csak úgy bele a világba, utazgattak a szünidőben.

Rövidesen két újabb társunk került, Matthias a portugál és Miguel a félig német Kaliforniai fiú személyében.


Mat, Sophie, Matthias és Miguel  

Érdekes beszélgetés alakult ki, már egyáltalán nem bántam, hogy itt kellett éjszakáznom. Sorban mindenki elmondta, honnan jön, hová tart. Rögtönzött túrabeszámolómmal osztatlan sikert arattam.
Matthias rettentő büszke volt, és fülig érő szájjal mesélte, milyen sok helyen találkozott Budapesten a kőbevésett nevével. Franciaországban tanult ókori történelmet, de rendkívül érdekelte őt a huszadik századi magyar történelem is. Különösen a '45 és '56 közötti időszak.
Legjobb tudásom szerint igyekeztem kielégíteni a tudásvágyát. Az agyelszívás” vagy másfél órán keresztül tartott.

Három órára Sophie, és Miguel után Matthiast is elnyomta az álom. Mat-tel még félórát beszélgettünk,
majd ő is elaludt.

Elnéztem őket. Magyarországról, a magyar emberekről egybehangzóan kedvező véleményük volt, annak ellenére, hogy épen az állomásról kizárva, a koszos lépcsőn éjszakáztunk. Sajnáltam őket, és volt némi szégyenérzetem.

Valaki más helyett szégyelltem magam… Azt hiszem, a MÁV a fürdővízzel együtt kiöntötte a babát is.
A hajléktalanok miatt a „fizető” utazóközönséget is kizárja, és méltatlan körülmények közé kényszeríti.
Mit láthat most az előttünk elsétáló budapesti polgár, vagy épen rendőr? Kívülről nézve négyüket,
a földön, piszokban heverő, lecsúszott társaság. Biztosan részegek. Lehet, hogy narkóznak is...

Megismerve őket: négy nagyon intelligens, rokonszenves főiskolás és egyetemista,
aki azért jött, hogy megismerjen minket. Nem lenne mindegy, milyen benyomásokkal távoznak tőlünk.
Hajnalban, amint kinyitott az állomás, bevezettem őket a jobb oldali váróterembe.
A csupasz beton után teljesen odáig voltak attól, hogy padon fekhetnek. Azonnal elnyomta őket az álom.



A nap mérlege: 105 km


Összesen: 833 km

Az útvonal / csak nagyon vázlatosan /

www.webtelefonkonyv.hu