K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása K. György elektronikai műszerész - Hobbim a kerékpározás Elérhetőségeim

   Kiss György elektronikai műszerész

  Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása

K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása



0. nap:

Barátnőmnél ébredek, finom reggeli után elbúcsúzunk. Lelkemre köti, hogy vigyázzak magamra. Félt, de érti, hogy szükségem van a kihívásokra, és el mer engedni. Ez tetszik... A kocsiba előző este mindent beraktam, dolgom semmi. Jólesik a friss reggeli levegő. Az ismerős nógrádi tájat elhagyva Esztergomon át megkerülöm Budapestet.
Utóbb nagyon keveset vezettem, nem akarok a reggeli csúcsban bénázni.

Székesfehérvár előtt közeg leint, tompított világítás nincs bekapcsolva, akciósan 4000 Forint.
Két faluval előtte álltam meg, akkor felejtettem el visszakapcsolni. Szerencsére szolgálnak és védenek...

Ez a nappali tompított fény szerintem egyébként is baromság. Vakít, fárasztja a szemet, így legalább annyi balesetveszélyt okoz, mint amennyitől megvéd. Aztán, ha valaki utánaszámol, a kb. 200 Watt folyamatos előállítása a 20% körüli hatásfokú belsőégésű motorral, plusz egyéb veszteségek... Hatóságilag előírt környezetszennyezés. Ennyi esze volt a honatyáknak.


Na, kibosszankodtam magam. Rábafüzesnél át Ausztriába. Szép, tiszta, rendezett, mint mindig. Groswilfersdorf után ráhajtok az A2 autópályára. Graz, Klagenfurt, Spittal, majd a 106-os úton Obervellach. A kempinget csak többszöri kísérletből találom meg.

Amúgy kellemes hely, és egész olcsó. A Möll egészen a sátrak mellett folyik.



1. nap:

06:00 óra csipog, felébredek. Jé, megint sátorban vagyok! Szóval, kezdődik egy új kaland, nyugtázom széles vigyorral.

Sátrat bontok, és mindenemet felrakom a bicóra. Indulás. A főútra kiérve valahogy nem tudok bemelegedni. Nagyon nem megy a bicó, sík szakaszokon alig van meg a 20 km/h. Ilyen a világon sincs. Persze, nagy a málha, meg a gumi is leeresztett kicsit, de akkor is. Első falu, első benzinkút, éppen nyit. Felnyomom a gumikat 5 bar-ra, csak nem az igazi. Újabb falu, újabb benzinkút, 5,8 bar. Meg kell állapítanom, a hiba bennem van. Megcsap a kudarc szele.

Mit akarok az Alpok hágóin, amikor már pár kis domb után fáradt vagyok, merevedik a lábam? Az utolsó két hétben alig tudtam bringázni, olyan sok volt a munkám. Egy buszmegálló mellett a magas fűben eldugom pár nélkülözhető holmimat, hogy kicsit csökkentsem a súlyt. Tudom, hogy beteg ötlet, az egész nincs fél kiló, csak némi pszichés hatása van.

Visszafelé vagy meg lesz, vagy nem.

Egy dombra felérve érdekes látvány tárul a szemem elé. Az aszfalton elszórva vagy háromszáz darab császárzsömle. Ez nyilván az osztrák vendégszeretet jele lehet, gondolom. Itt reggel friss zsömlével etetik az arra járó kerékpárost.

Mint a galambokat. Nemrég eshetett a malőr, mert a java teljesen ép, és tiszta. Felszedek hat darabot, ez még jól fog jönni, meg aztán 45 cent/stück...

Winklernél ráfordulok a Glockner felé vezető útra. Lassan kezdek éledni. Grosskirchheim -ben utolérek egy másik bringást. Miro Szlovéniából. Szimpatikus fickó, kicsit beszélgetünk. Ő is málhával teker, de nem pakolt fel annyit, mint én.

Meg is jegyzi, hogy nehéz lehet így tekerni. Néhány kilométerenként előzgetjük egymást. Feldob, hogy nem vagyok egyedül, és máris jobban megy a hegymászás. Heiligenblut-ba ő ér be előbb.



Heiligenblut látkép. Most látom csak, a templom kicsit bedől. Vagy én ki...


Az üzletben vásárolok némi szőlőcukor félét. Amint császárzsömlét majszolva a látképben gyönyörködöm, kedvenc gyerekkori olvasmányom, a Kincses sziget hajótöröttje, Ayrton áll meg mellettem. Kerékpárral. A figurától tátva maradt a szám.

Egy angol bringás, hosszúra nőtt, eső mosta, szél kócolta, napszítta fakó hajjal, amúgy pedig csont, bőr, ín, és izom.

Egy árva zsírsejt nem akad rajta. Kicsit beszélgetünk, elmondja, hogy tizenkilenc éve Magyar országon is járt,

nagyrészt túrázással tölti az életét.

A Hochtor felől jött, az enyémnél is nagyobb málhával. Még a plüss békáját is hozta. Ő is bemegy vásárolni. Utóbb sajnálom, hogy nem fényképeztem le, igen ritka látvány volt. A bringájáról azért készítetek egy képet.

Ezzel a rakománnyal megmászni a Hochtort, hát nem egy tápos csibe a fickó.


Az angol bringája. Plüss béka hátul, a tartalék külső alatt


Tovább indulok, a táj nagyon szép, időnként megállok fényképezni. Miro-val előzgetjük egymást. A csúcs előtti alagút felénél le kell szállnom, mert nagyon lelassulok, és egyre nagyobbakat kacsázok az úton. Nem szerencsés.

Az alagút végéig tolom a bringát, ez alatt kicsit kipihenem magam, aztán tekerés a tovább. Az út bal oldalán nagybetűs felirat: Franz Josefs Höhe. Kissé felszalad a szemöldököm, nem ezt vártam. Úgy tűnik, elnéztem a Heiligenblut utáni elágazót. Ettől kalandtúra....


Na mindegy, irány az ajándékbolt. Veszek egy-egy kis nyakláncot lányaimnak, és barátnőmnek, aztán meglátok egy szép piros havasi gyopár mintás kendőt. Nagyon megtetszik, nyakba pont jó. El vagyok ragadtatva magamtól.

A Glockner csúcsát sajnos nem látni, vastagon felhőben van, és a Pasterzee gleccser vége is homályba vész.

A fényképezkedésnek, nézelődésnek, a sűrűsödő felhők, és a szemerkélő eső vet véget.

Kérdezni egyszerűbb, mint térképet előszedni, így Miro-hoz fordulok, és megkérdezem, hogy lehet innen a Hochtor felé továbbmenni. Értetlenül néz rám. Tovább? Kérdi. Itt nincs olyan hogy tovább. Ez a vége. Csak olyan van, hogy vissza.

Majd az elágazótól lehet a Hochtor felé fordulni. Jaj de nagyon hülye vagyok. Már megint...

Az történt, hogy még otthon elnéztem ezt a szakaszt, és olyan biztos voltam a dolgomban, hogy egész úton elő sem vettem a térképet. Emlékezetből is el tudok én tévedni, van itt rutin.


Tó a Franz Josefs Höhe-re vezető úton



Pasterze gleccser



Én, hogy valami szép is legyen.


Ebben az időben nem kockáztatom, hogy nagy szintvesztés után nekiinduljak a Hochtornak, és eredeti tervem szerint megkerüljem a Hohe Tauernt, így marad a visszatérés Obervellach-ba. Lefelé kapok is egy rövid záport. Az út hátralévő részén már jobb az idő. Fáradtan érek be a kempingbe, alig állítom fel a sátrat, hirtelen vihar támad. Órákig rángatja a sátrat, majd eláll a szél, de az eső még hajnalig kitart.

Megtett táv: 144 km

Legmagasabb szint: 2369m



2. nap:


Reggel kikémlelve csinos kis pocsolyát látok magam körül. Ismét jól vizsgázott a sátor, bár fentről is, lentről is jócskán kapott vizet, egy csepp sem jött be. A Glockner felé sűrű sötét felhők borítják az eget, és hűvösebb is van, mint tegnap volt. Mindenképpen meg akarom mászni a Hochtort, de az idő aggaszt. Úgy döntök, kényszerűen pihenőnapot tartok, és csak valami kisebb kört teszek. Mallnitz jó célpontnak tűnik. A túratáskába csak a legszükségesebb dolgokat rakom be, állva hagyom a sátrat, és elindulok. Rendezett, szép tájon haladok, lassan, nézelődve, most bőven van idő.


Döllach - vízimalom



Virágos szikla



A Mallnitz-ra vezető szerpentin egy részlete



A Hohe Tauern Nemzeti Park "kapuja"



Mallnitz


Az út végül kellemes szerpentinnel vezet a faluhoz. A tiszta, üde zöld táj annyira megfog hogy nem is érzem az emelkedőt.

A falu feletti bukkanóra felérve egy szakaszon távoli morajlást hallok. Vízesés lenne? A feltámadó szél elveszi a kedvem attól hogy utána járjak. Utólag már sajnálom, mert időm bőven lett volna, csak hát ilyen fázós vagyok. A plusz negyven fok jöhet, abban még vidáman tekerek, de borzongani azt nagyon utálok.

Visszafelé az első fék nyikorogni kezd, és a kerék is durván beremeg. Nem értem a dolgot, és jobb híján arra gondolok, kifeküdt a teleszkópom, túl nagy a holtjátéka, és emiatt vacakol. Ettől kezdve kíméltem, nehogy végleg cserbenhagyjon.

A kempingbe visszatérve a folyó mellett próbálok kicsit felmelegedni a gyenge napfényben.

Délután a térképet nézegetve hirtelen úgy döntök, hogy valami haszna mégis legyen a napnak, közelebb költözöm a Glocknerhez. Így ha az idő majd engedi, közelebbről indulhatok. Sátor szétkap, kocsiba bepakol, irány az ég alja.

Mörtschach előtt jobbra meglátok egy kempinget. Érdekes, ezt első nap észre sem vettem.
Egy család üzemelteti. Napközben csak a gyerkőcök vannak otthon, és fogadják az érkezőket.
A srácok kissé magas árat mondanak, de a hazaérkező anyukával gyorsan meg tudok egyezni.
Ha nem erőltetem a számlát,... Szóval Ausztriában sem ismeretlen az "adóoptimalizálás".

A családfő kora reggeltől délutánig traktorokkal műveli a gazdaságot, eteti, trágyázza és feji a teheneket,
estére chef sapkát tesz, és pizzát süt, majd beáll a bárpult mögé, és ott méregeti az italokat, szórakoztatja a vendégeket. Megjegyzem, igen finom snapszot tart, már csak ezért is érdemes meglátogatni...

Megtett táv: 16 km Ez nem kerül be a legek közé...

Legmagasabb szint: 1191m



3. nap:


Éjjel arra ébredek, hogy teljesen áthűltem. Elemlámpa, kotorászás. Csak alapos beöltözés után tudok tovább aludni

Reggel ismét átfázva ébredek, az idő a tegnapinál is rosszabb. Több adag gyógyteával végül helyrehozom magam.

Jobb híján rendezkedek, a bicót nézegetem. Ekkor veszem észre, hogy a teleszkópra rögzített Nestea negyede hiányzik, noha nem is bontottam fel.. Egy csavarfej repesztette meg a palackot. Most veszem észre a felnire száradt cukros ragacsot. Ettől nyikorgott a fék. Vizes törlőruhával áttörölgetem, sajnos mint utóbb kiderült, nem elég alaposan.

Útnak indulni nem merek, pedig nagyon bosszant, hogy hasztalanul telik az idő. A kempingben szédelgek, és ha néha rövid időre kibukkan a nap, melengetni próbálom magam. Óránként nézegetem a ház falára akasztott barométert, de az semmi jót nem ígér. Annyira beállt az esős időre, hogy egyszer gyanakodva meg is kocogtatom. Hátha csak akad a mutató... Nem akad.

Hogy be ne rozsdásodjak, a Möll folyó mellett teszek hosszú sétát. Kilométereken keresztül egyetlen apró szemetet nem látni.. A kemping macskái lassan egészen odaszoktak a sátoromhoz. A szalonnát kicsit finnyásan rágcsálják.


Értelmes pillantású tehén a Lindlerhof kemping gazdasági udvarában



Kilátás nyugatra a kempingből. Erre tiszta az idő, csak én "arra" szeretnék menni.



4. nap:


Ez a reggel sem örvendeztet meg jó idővel. Vali barátnőm este azt írta sms-ben, hogy még három -négy napig nem lesz felmelegedés. De mert szabadságom, pénzem is véges, és nagyon bántana, ha ez a nap is kárba veszne, hosszas ég, és barométer nézegetés után elszánom magam az indulásra. Az idő miatt letettem arról, hogy a Hohe Tauern-en átkelve az eredetileg eltervezett útvonalat járjam be. A sátrat tehát itt hagyom, és minden meleg holmimat, esőruházatomat becsomagolva kissé könnyebb málhával vágok neki. Az esőre nem is kell sokáig várnom. Lassan esik, de hosszan elkísér.


A Jungfernsprung (Szűz ugrása) vízesés


Ahogy a közeli, kisebb dombokon átjutok, megkapom a magyarázatot a három napja tartó hidegre is. Az első nap még zöldellő, csak a csúcsokon hófoltos hegyeket most masszív hóréteg borítja..


Útban a Hochtorra. Naptejet kár volt hozni, azt már látom...


Ahogy egyre feljebb jutok, az idő is egyre hűl, és a szél is feltámad. 2200 méteren elérem a hóhatárt. 2350 méterre érve hirtelen olyan szélrohamot kapok, ami egyszerűen lesodor az útról. Alig úszom meg esés nélkül.
Szerencsére a Grossglockner Panoramabahn alsó állomásának parkolójánál történik, ahol vízszintes a terep.

Ha korábban jön, könnyedén átsegít a szalagkorláton, én pedig jó sokáig bukfencezhetek lefelé a meredek hegyoldalon.
A kerékpárt egy nehéz, dongákból készült asztalnak támasztom, és gyorsan előrángatom a jó meleg bicós kabátot.

A következő szélroham eldönti a Meridát. Már nem tudom elkapni. Öltözködés közben erősen szorítom a holmikat, mert érzem, amit most kikap a kezemből a szél, azt végleg elvesztem. Arról szó sem lehet, hogy felszálljak. Egy darabig tanácstalanul pislogok, aztán beledőlve a szélbe, tolni kezdem a bicót.

Ha a fene fenét eszik is, ha másképp nem, hát gyalogosan, de innen már csak azért is felmegyek.



2200m magasságban már masszív hóréteg, de az úttest szépen letisztítva.




Ez még nem a csúcs, de csodálatos.



Szerencsémre miután vagy száz métert tolom a gépet, enyhül a szél, és újra felszállhatok. Ha kissé cikkcakkosan is, de haladok. Mi több, felérek.

A Shop mellett két országúti bringa állt. Bemegyek, és hogy felmelegítsem magam, forró capuccinót veszek. A belső helyiségben ott vannak a bicók gazdái is. Két osztrák kerékpáros. Mint mondják, minden évben feljönnek ide.

Az enyémnél sokkal részletesebb térképük van, és megtudom hogy az Edelweiss Spitze felé csak valami száz méter szintvesztés van. Ennek a csúcsnak a megmászásáról útközben már letettem, de ez az hír fellelkesít. Csak száz méter szint lefelé, százhetvenhét felfelé, és már ott is vagyok! Ennyi tartalék még bőven van bennem. A meleg szobában, forró itallal a kézben, könnyen megy a pozitív gondolkodás.. Elköszönök az osztrákoktól, és belehúzok az alagútba. A kerék szórja rám a hideg vizet. A cipőm már a ráhúzott nejlon zacskók ellenére is félig átázott.

A Shopban valahogy határozottan jobban éreztem magam.



Bicóm a díszhelyen Pont így képzeltem, csak éppen hó nélkül.



Azért a képeken zöldebb.



Átérve még zordabb idő fogad. Az alagút északi oldalán a hegyláncok által körülzárt katlanban nagyon megreked a hideg.

Az árbócon csapkodó szél tépte zászlómaradék nem sok jóval bíztat. Még a nyereg aljára sem érek le, és úgy beleüt a hideg az ujjaimba, hogy gondolkodás nélkül behúzom a féket. Itt ötlik eszembe az is, a főút ugyan példásan le van takarítva, de milyen lehet a csúcsra vezető bekötőút? Az már csak a túrizmust szolgálja, vajon le van e túrva? Mert ezzel a sima gumival húszcentis hóban, emelkedőn lehetetlen haladni. Ezt már nem fogom megtudni. Rövid gondolkodás után körbefényképezek, és visszafordulok. A játékból mára ennyit. Talán majd egyszer, jobb időben... Valahogy nem érzem kudarcnak.

/Következő évben aztán megmásztam a hágót visszafelé. Akkor láttam, milyen jól döntöttem előző évben, hogy feladtam./



A Hochtor északi oldalán.



Itt még hidegebb van.



Köröskörül hó. Egyébként július 23.



A szél a zászlót is átszabta kissé.


Zúgás lefelé! Már a felverődő víz sem érdekel, nemsokára úgyis melegebb tájra érek. A havat már jócskán magam mögött hagyom, amikor egy kanyarban két álldogáló kerékpárost látok meg. Láthatóan tanácstalanok, és nekem is kedvem támad kicsit megállni. Két olasz. Egész kevés holmival, és igen vékonyan öltözve. Mintha nem a megfelelő helyen, vagy időben lennének. Azt tudakolják, van e a csúcsig valami kemping. Hát, ha már hármunk közül én vagyok a legtájékozottabb, akkor itt nagy a baj... Nem, mondom, kemping az nincs, de ha rám hallgattok, akkor rögtön vissza is fordultok, mert ilyen öltözékben a Hochtort nem fogjátok élvezni.. Ami pedig utána jön, az még kevésbé, szomorítom el őket.
Néhány szavas olasz tudásom legjavát megcsillantva elköszönök tőlük.

"Hazaérve" gyors tisztálkodás, vacsora után alaposan beöltözve mászok be a hálózsákba.
A sátor mögött százötven méterre lezúduló vízesés moraját, és MP3 lejátszóról klasszikus kínai zenét hallgatva fekszem. A testem fáradt, nehéz, de a lelkem könnyű. Boldog vagyok. Vigyorogok a sátor sötétjében.
Tudom, hogy patetikusan hangzik, de nagy nagy békességet érzek. Ezért érdemes volt ide jönni.
Lassan álomba szédülök. Aztán hajnalban újra hideg. Négy nadrág, nem tudom, hány réteg felső és a hálózsák kevés.
A hálózsák bizony elég gyenge, nem ide való, de most ez van. Jövőre újítok. Addig meg marad a vacogás.
De, ez sem rontja el az örömöm. Fizettem, és ez is benne van az árban...


Megtett táv: 98km

Legmagasabb szint: 2504m



5. nap:


Reggel gyors sátorbontás, költözés a Lienz melletti Amlach falu kempingjébe. Ez egyáltalán nem szimpatikus hely.
Az ár is magas, a recepcióssal sem lehet megegyezni, másnap pedig pofátlanul elkéri a teljes összeget annak ellenére, hogy számlát már nem ad. Egy szálloda kertjében fekszik a kemping, elég zsúfolt, és egyetlen pozitívuma,hogy a szálloda alagsorában lévő mosdót használhatom.
Az szuper. Bordó bársonyszőnyeg, kellemes halk zene, tisztaság, és tíz zuhanyzó, mosdó jut minden lézengő vendégre.

Sátorállítás után kilométerhiányomat enyhítendő, bicóra pattanok. Lienz-en áthajtva rátérek az Isel bal partján futó kerékpárútra. Általában nem szeretem a kerékpár utakat, szívesebben hajtok az autók közt, mert ott rendre jobb minőségű az aszfalt, de ezúttal nem sietek. Kiszemelt célpontom Hinterbichl. Nem nagy táv lesz, laza körnek szánom.
Huben-ben összeakadok négy idősebb kerékpárossal, egyiküket másnap a Staller Sattel felé viszontlátom.

Martei -ben az Isel-t követve balra fordulok. A táj csodálatos. Jobbra feltűnnek a Venediger csoport hegycsúcsai.

A látvány feledteti a fáradtságot, jó tempóban mászom az emelkedőket, mígnem beérek Hinterbichl-be. A híd mellett lepihenek, és közvetlenül a folyónál elmajszolom az ebédemet. Kis pihenő után körülsétálom a falu "belvárosát", aztán indulás vissza, most már többnyire lejtmenetben.


Isel


Valahol útközben


Hinterbichl, vízimalom



6. nap:


Mára nagyobb kört gondoltam ki, a biztonság kedvéért nagyobb csomaggal is indulok. Bemelegítésnek a tegnap már bejárt Lienz - Huben szakasz, ám itt most jobbra fordulok, és Hopfgarten felé veszem az irányt.

A táj a tegnapihoz hasonlóan szép. Az út bal oldalán ezúttal is folyó, most a Schwarzach.


Schwarzach


Helynévtábla. Környezetbe illő.


A képen nem látszik, de balra a ház előtt egy kis makett házikó áll, az is kíméletlenül felvirágozva.
Az asszonykának 24 óra a keringési ideje. Ennyi kell az egyszeri körbeöntözéshez.


Valahol


Az egész túrán egyetlen palack ásványvíz kerül pénzembe, mert mire kifogyna a készlet, mindig találok egy, a képen láthatóhoz hasonló kutat, vagy befoglalt forrást. Szép gesztus az utazó felé, és napi négy Euró megtakarítás.

Még a reggeli császárzsömle kiszórást lehetne rendszeresíteni... Egyik faluban kirakodóvásár van. Bámészkodok kicsit, és egy olasz lacikonyhásnál bevásárolok két nagy adag kolbászt, kenyeret. Egyiket rögtön el is tüntetem.

Erlschach után meredekebbre vált az út, A hágóhoz közeledve kétoldalt a hegyekről egyre több kis erecske fut alá.
Nem is értem, mi táplálja őket, hiszen sok egész a csúcsok közelében ered, havat nyomokban sem látok,
és ma biztosan nem esett. Köröskörül halk csobogás, és bogarak zümmögése. Valósággal
él a táj.

Megállok, és lemegyek az út mellett futó patakhoz. Megmosom az arcom, és jót iszom belőle. Körbe fényképezek, de utóbb szomorúan látom, a fénykép semmit nem ad vissza a táj hangulatából. Néma. Nem csobog, nem zizeg, élettelen... Csak annyi marad majd mind e szépségből, amennyit az emlékezetemben meg tudok őrizni.

Továbbindulva, amikor már azt hiszem, mindent láttam, feltűnik előttem az Obersee. Nem vagyok vallásos, az aztán végképp nem, de ha el kellene képzelnem a mennyországot, hát valami ilyennek képzelném.



Az Obersee



A tó előtt pedig magam



A Lago di Anterselvo a hágó olasz oldalán.







Staller hágó


A tavon túl át ott a Staller Sattel. Egy újabb kétezres. Kis fából épült vendéglő áll az út mellett, egy finom tejszínes kávéval jutalmazom magam. Továbbindulni egyelőre nem lehet, a hágó olasz oldalán az út csak egysávos, ezért lámpás irányítás van. Fentről minden óra 0 - 15 percéig engedélyezett az indulás. Éppen lemaradtam, hát várok.

Olasz oldalról egy fiatal holland bringás érkezik pipec karbonvázas országútival, csomag nélkül. Miután kifújja magát, kicsit beszélgetünk, közben megérkezik idősebb társa is. Mögöttünk autók, és motorosok gyülekeznek.

Ahogy közelítünk a 0. perchez, a hosszú várakozás után izgalom jelei mutatkoznak a társaságon. A motorosok indítanak, és egymás ellen túráztatják a króm csodákat. A két holland bringás is készülődni kezd. Nosza, sisak, kesztyű fel, egy pillantás a felszerelésre. Most jó kis meredek jön, nem árt, ha minden a helyén van. Bár a lámpa még piros, a két holland búcsút int, és hirtelen elindul. Valószínűleg nem kívánják a motorosok, autósok társaságát. Olyan érzésem támad, mintha lemaradnék valamiről. A lámpára pillantok. Már nem is olyan piros, inkább csak narancssárga, szóval már majdnem zöld.

Ellököm magam, kiállok, és meghajtom a gépet. A kanyarban még éppen látom a hollandokat.
Első pillanatban tudatosul bennem, hogy ilyen felpakolt géppel nem lehet, nem is szabad rájuk tapadni, de a lejtő, a száguldás öröme egy picit elnyomja a józan észt.

Két vagy három kanyaron nagy tempóval, de szépen átjutok, nem szakadok le a hollandokról. Aztán egy szúk balos hajtűkanyar jön. Semmi gond, időben fékezek, most először keményebben. Az első kerék hirtelen keményen kopogva rángatózni kezd. Mi az isten ez ?? pillantok le. Ha ez így csinál, még a teleszkópom is mindjárt kitörik! Mindez csak egy villanás, mert azonnal ösztönösen engedem is ki az első féket, és jobb híján a hátsóval próbálok lassítani.

Tudom, hogy tudja a fizikát, nem sok értelme van, de nincs jobb ötletem. Arra azért jó, hogy hatalmasat sodródjak.
Húúú! Ez a feeling! Kiengedem a hátsó féket is, sikerül visszaszereznem a tapadást, és az egyensúlyomat.

Az út széle viszont gyorsan közeledik, és még egyáltalán nem vagyok a helyes íven. Jobb oldalt mély szakadék, az út széle murvás. Ha arra ráfutok, végem. Utolsó lehetőségként állatmódra bedöntöm, pontosabban lerántom a Meridát.

Ha megtapad a gumi, megúszom, ha nem, akkor még pár másodperc, és minden gondom megoldódik. Megtapad. Centiméterekkel sikerül a murvás szegély mellett elvezetni a kereket. Áldom az eszem, hogy az eredeti recés gumit aszfaltra való Continental Contact-ra cseréltem. Azt hiszem, megmentette az életemet. A kanyarból kiérve hosszan, finomabban fékezek, így a jelenség nem áll elő. A hollandok eltűntek. Ha már megúsztam, egy ideig óvatosabb leszek. A felni új, a fékbetét új és szuper, mi a fene történt? A cukros teát is letörölgettem. A teleszkópom kicsit tényleg kopott, már érezhető holtjátéka van, arra fogom a dolgot. A továbbiakban kerülendő mindenféle erős fékezés...

A hágóút felénél járok, amikor az első motoros megelőz. A Lago di Anterselvo -t is elhagyom, mire az első autós utol ér. Azért egész jó tempót jöttem. És még nincs vége.



Az út hosszan, kellemesen lejt, kanyar csak elvétve, és az is lágy. Magam is meglepődök, ahogy kilométerórára pillantok. Hetvenkettőt mutat, méghozzá tartósan. . Hosszú, intenzív tekeréssel dolgozom ki magamból az átélt izgalmakat.

Rasun után jobbra fordulok, és az E66-os úton folytatom. Itt kellemetlen meglepetés ér. A kerékpár a főútról következetesen kitiltva. Nem tudom, mennyire veszik komolyan a dolgot, de nem szeretnék büntetést fizetni, alternatív út pedig nincs.

Autónyi carabinieri jön szembe. Ártatlanul nézegetek a másik irányba, remélve, hogy ha én nem nézegetem őket, akkor ők sem nézegetnek engem. Beválik.

Újabb kellemetlen meglepetés. Sorban több alagúton kell áthaladnom. Teljesen érthetetlen, miért kell tíz méter magas dombokat átfúrni. Az alagútban nem akarok az úttesten haladni, a járda viszont keskeny. A fényvisszaverő táblák és a fal között csak nehezen tudom átigazgatni a bicót. legalább négy alagút, száz -száznegyven méter hosszúak, és tízméterenként tábla. Az idő telik, én pedig nem haladok. Lassan kifogyok a káromkodásból.


Már nagyon elegem van. Ez a kínlódás jobban lefáraszt, mint bármelyik hágó... Bezzeg Ausztriában, az alagutakat nem torlaszolják el ilyen bazi nagy táblákkal, ott szépen át lehet hajtani a járdán is. Kezdek éhes lenni, de már nem állok meg. Szeretnék mielőbb kikeveredni innen. Nagyon fellélegzek, amikor átérek a határon. Az első pihenőben leállok, és berágom a maradék kolbászt, aztán a Dráva mellett völgymenetben kerekezek Lienz-ig, majd Amlach-ig.

Ma is sok szépet láttam, jól kimozogtam magam.


Megtett táv: 153 km

Legmagasabb szint: 2052m




6. nap:


Reggel gyorsan lebontok, és már hazafelé véve az irányt, átautózom Kötschach-Mauten -be. Az itt talált "Alpencamp" nevű kemping sem nagyon tetszik, szinte csak lakókocsik vannak benne és elég, zsúfolt Lehet, hogy túl válogatós vagyok? ... Mindegy, nem is kempingnézőbe jöttem. Kevés holmival nekipattanok az utolsó körnek. Mára a Kartitscher hágót néztem ki célul. A térkép a 111-es útnak ezt a szakaszát is látvány útként jelzi, de a korábban látott tájakhoz képest ez inkább csak eleinte szolgál rá a minősítésre. Levezető gyakorlatnak azért jó, és újabb hágó kerül a gyűjteményembe.

Este még sétálgatok egyet a városban, de nem sok látnivaló akad. Olyan kihalt az egész.

Hogy reggel gyorsabban elstartolhassak, már a sátrat sem állítom fel, a kocsiban alszom.


Kilátás a völgyhídról. Talán St Lorenz után...



Na, itt aztán tényleg nincs semmi...

Megtett táv: 82 km

Legmagasabb szint: 1530m


7. nap:


Reggel esik, minden párás, nyirkos. Jó hogy a kocsiban aludtam, most nem kell a vizes sátorral vesződnöm.

Kissé ereszkedett hangulatban hajtok hazafelé. Hosszú ideig nem láthatok majd ilyen szép tájakat.

Hermagor előtt hatalmas felhőszakadás. Olyan érzés, mintha motorcsónakkal hasítanám a vizet.

Aztán eláll, az idő lassan kiderül. Szeretem ezt a friss, tiszta "esőszagot".

Klagenfurt-ban zavarba ejt a lehajtó előtti besorolás, tévedésből lehajtok az autópályáról.

Rövid városnézés után visszatalálok, és hazáig már eseménytelenül telik az út.


Kékkel jelölve a helyenként többször is bejárt útvonal. Összesen 585 km.

2008 Hohe Tauern és Defereggen hegység

www.webtelefonkonyv.hu