K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása K. György elektronikai műszerész - Hobbim a kerékpározás Elérhetőségeim

   Kiss György elektronikai műszerész

  Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása

K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása




Ezt a túrát tulajdonképpen pénzhiány miatt már eltemettem.
Ám honlapomat látva, egy budapesti bringás megkeresett, nem lenne e kedvem közös túrázáshoz.
Pár hét vacillálás után ráálltam, mert kettesben autóval határozottan olcsóbbnak látszott a kiutazás.
Egyeztettük az elképzeléseinket, rákészültünk, és elstartoltunk.

Egyikünket sem vetette fel a pénz, és újsütetű túratársam nem volt még ilyen komolyabb erőpróbán,
ezért csak néhány naposra terveztük a túrát.
A Grossglockner Strasse északi végén Fusch-ban, a Camping Lampenhäusl-ban szálltunk meg.
A kiutazás napján végig esett, estig a sátorainkban pislogtunk. A felhőktől a környező hegyeket is alig láttuk.

Másnapra sem állt el egészen, de legalább enyhült az idő.
A hegynek így nem akartam nekivágni, mert ha lent esik, akkor fent szakad. Amolyan bemelegítő és összerázó futamként Kaprunt javasoltam. Egy kollégémtól hallottem ugyan, hogy a látványosabb részre már nem engednek fel járművet, csak kötelező buszozással lehet feljutni, de jobb ötletem nem volt.

Szemerkélő esőben indultunk útnak, és Kaprun után valóban le kellett tenni a bringát, de buszozni nem akartunk,
inkább nekiindultunk gyalog. A buszok által járt barlangból erélyesen kiparancsoltak, így jobb híján mászkáltunk kicsit a hegyoldalon. Messzire nem jutottunk, mert a terep  olyan meredek volt, hogy rendes bakancs nélkül felelőtlenség lett volna erőltetni.


Vízesés Kapun felett


Másnapra kicsit javult at idő, hát nekipattantunk A Hegynek.
Gumikat felnyomtam 5,8 att-ra. Szinte maguktól gurultak.


Újra a GrossGlockner Hochalpen Strasse-n


Láttam már, de nem lehet megúnni.


-


Edelweiss Spitze. Ezúttal sem látni a Glocknert. Nem adom fel, az nem én lennék. Talán majd legközelebb...


-


Az utolsó kép, amin még egyben vagyok. Hűvös volt, jól beöltöztem.
A sok ruha később jól jött, mert ezúttal csúnyán odavágtam magam az aszfalthoz.


Felfelé éreztem az erőt, és nagyon jó időt mentem. Bár nem hajtottam ki magam teljesen, az Edelweiss Spitze-ig nyolc bringást sikerült megelőznöm, mialatt engem csak ketten előztek meg. Nem rossz statisztika ötven évesen.

A túloldalon lévő Fuscher Lacke-tól visszafordulva a csúcson az a beteg ötletem támadt, hogy megnézem,
milyen időt tudok lefelé előadni. Először csak egyesével előztem az autókat, aztán már kettesével.
Ezt már “asszem” nem kellett volna. Elszálltam. Mint a rendőrségi híradásból
utólag megtudtam, a hetes és hatos kanyar közötti szakaszon történt a malőr.  

A két autó mellett elhúzva szépen visszaálltam jobb szélre, de az előttem haladó újabb autó hozzám képest túl lassan ment, talán már lassított a következő kanyar miatt, vagy csak totojázott. Ez már nem fog kiderülni.
Vészfékkel, radírozással sem tudtam kellően lelassulni. A keményre felfújt gumi most visszaütött.
A kanyaron ezzel a sebességgel átmentem volna, annyira azért nem számítottam el magam,
csak ez az autó nem volt betervezve.

Hogy rá ne fussak, balra, közvetlenül mellé húzódtam. Miután a fékezés több másodpercre teljesen lekötött,
csak ekkor néztem fel. Amit láttam, nem volt szívderítő. Egy sárga teherautó jött élő a kanyarból.
Én még vagy ötvennel, ő úgy negyven körül, az annyi mint kilencven km/h. Ha ütközni kell.
Első pillantásra láttam, hogy nem férek el közöttük, a teherautó nagyon “kaszált”.
Ha balra helyezkedek, frontális ütközés, ha középen maradok, ledarálnak.
Aztán még jönnek az éppen megelőzött járművek.
Jobb oldalra már nem tudtam húzódni, az első kerekemet akadályozta az autó hátulja.

Nem sok idő maradt gondolkodásra. Hirtelen jobbra dőltem, hogy ha már esni kell,
legalább minél kijjebb essek a forgalomból, így talán az utánam jövő autók ki tudnak kerülni.

Az utolsó kép, amire emlékszem, hogy dőlök. Azt hiszem, az autó hátulja
még meg is emelte a nekifeszülő első kerekemet. A földetérésről csak homályos kép él bennem.
Gyakorlatilag nem tudom eldönteni, ez emlék e, vagy csak utólag elképzelem a dolgot.
Az utolsó másfél másodperc még csak az átmeneti tárolóban lehetett, azt az agyam nem mentette el.

A szétment ruházatom és sisakom tanúsága szerint esés közben kicsit balra fordulhattam,
majd a jobb vállamra, hátamra, csípőmre estem, és a sisakot is lecsaptam az aszfaltra.
Szintén jobb oldalt, kissé hátul. A fejemet ért ütéstől egy időre elszundítottam.
Elég sokat csúszhattam. A kezem viszont teljesen sértetlen maradt, a kormányszarv megvédte.

Vagy tíz perc múlva jött vissza a kép. Nyolc - tíz ember állt körülöttem.
Néztek, mint valami bogarat. Tőlem jobbra, még épp a látómezőmben ott feküdt a bicó. Szegény...

Aztán rotorsuhogás, piros ruhás mentősök rátesznek egy hordágyra.
Ahogy felfújják, kicsit megnyom. Most először fájdalmat érzek a jobb oldalamon.
Nem egy ponton, úgy mindenütt.  Ez eddig fel sem tűnt.

De még kábult vagyok, nem érzek sem ijedtséget, sem semmi felzaklatót.
Némi szégyenérzés viszont van bennem. Ez égés. De hülye vagyok... Megérdemeltem.
A hangok még olyan távoliak. Beemelnek a gépbe, a Martin 6 felirat valahogy megragad bennem.
Amúgy csini kis jószág. A gép lassan felemelkedik, az ápoló rám tesz egy fejhallgatót, és
azon keresztül az adataimat kérdezi. Konstatálom, hogy már egész tiszta a tudatom, ha nem is fürgén,
de értelmes válaszokat adok. Kérdezi, kit értesítsenek a történtekről. Nem akarok a betűzéssel vesződni,
inkább elkérem a tollat, és bal kézzel felírom. Elég ákombákom, de el lehet olvasni.

A leszállásról, röntgen és egyéb vizsgálatokról csak emlékfoszlányaim maradtak. Lehet hogy kissé leszedáltak.
Aztán ébredés kórházi ágyon, mellettem két rendőr. Egyikük kikérdezett. Nagyon normális volt,
csak mindenáron belém akarta beszélni, hogy előzni akartam a kanyarban, azért kerültem a kocsi mellé.
Nem tudtam meggyőzni, így a Salzburger Nachrichten is ezt a verziót hozta le.
Ha így érdekesebb, hát legyen. Mindent az olvasóért.
A szeánsz végén végre én is megkérdezhettemtem, a hülyeségem miatt esett e baja valakinek.
-Nem, senkinek. Nyugtatott meg a rend őre. Nagy kő.  


Nem ez a példány volt, de ilyen Eurocopter EC 135. (Jan Beima felvétele)
Mindennapos használatra azért nem ajánlanám, mert igen drágán szállít.
43 percre a Wolf Helikopter GMBH & CO KG lazán kiszámlázott 4 244 Eurót, és még 20 centet.
Volt bennem némi zavar, mert Zell am See-től a forduló egyszerűen nem tarthatott ennyi ideig.

Talán az ott állomásozó gép foglalt letehett, és a Martin 6 egy távolabbi bázisról jött értem.
A lényeg, hogy a bankkártyámhoz kapott utasbiztosításom szerencsére fedezte a költséget.  
A bank ügyintézője tök rendes volt, és jól esett a távsegítség. A hazaszállítást is a bank fizette.

Másfelől, két évvel korábban ugyanezen bank vágta haza megtakarításom nagy részét
a katasztrófálisan szereplő értékpapírjával, ami a mai napig nem tért magához.
Szóval, jó helyre ment a számla. :) Ezen még törött bordákkal is tudtam nevetni.

A biztosítóval a részleteket nagylányom intézte. Bizony jól esett a segítség.  Rendesen megijesztettem
őt is, kisebb lányomat, és barátnőmet is. Aztán hazakerülve meg is kaptam érte a fejmosást. :)


Jó ideje fontolgattam már, hogy kopott, ódivatú sisakomat valami újabbra cseréljem.
Most ez a probléma is megoldódott.

 

Hát ez bizony elreccsent. Meg alatta négy borda, összesen hat helyen.
Az egyik törött bordavég kicsit kiszúrta a tüdőm, lett egy kis HTX és PTX. Ez benne van a bringázásban.
Aki teljes biztonságot akar, inkább sakkozzon, gyűjtsön bélyeget, vagy cserebogarat.


A kórházban egy szobában feküdtem egy izraeli bringással, aki szintén földhöz ütötte magát, és csontját törte.
Mutatott is egy videót a mobilján, amin valami otthoni kősivatagban száguldozik.

Hat nap elteltével az osztrák doki úgy ítélte, hogy szállítható vagyok.
A betegszállító sofőrjét sikerült rábeszélnem hogy tegyünk kis kitérőt, és gyűjtsük be a rendőrség raktárában őrzött bringámat. Kérette magát, de aztán ráállt. A kempingben maradt felszerelésemet túratársam már korábban
visszaszállította Budapestre, ahonnan aztán nagylányom hozta haza.

Otthon, a baleseti sebészeten a doki nyugtatott, hogy rendbejön ez magától, nem igényel sem műtétet,
sem különösebb rögzítést. Még az osztrákok által rám tett tépőzáras nyolcas kötést is leszedette, fáradt fejjel mondván: Ezt ők is kipróbálták, nem vált be. Jó, de mi legyen helyette? Kérdeztem. “Menjen haza, kösse fel.”
 
Nem nagyon hittem hogy ez elég lesz, ezért később két másik orvossal is megnézettem magam.
Egyik sem akart műteni. Semmiféle rögzítést nem tettek rám, viszont felírtak 10 + 15 “vízi balettet”.
Törött csontokkal tornázgatni nem is volt kellemes, és nem is nagyon szolgálta a gyógyulást.
A darabosan törött, minimális összefekvő felülettel rendelkező csontoknak ettől nem támadt kedve összeforrni.  

Az egyszerű felkötés sem volt elég, éreztem hogy összevissza csúszkálnak a csontvégek,
ezért jobb ötlet híján felhúztam egy Ramofix hálót, ahogy egy másik kulcscsont törött bringáson láttam a balesetin. Így már jobban éreztem magam, de pár hét elteltével azt vettem észre,
hogy vélhetően a háló szorítása miatt, a jobb oldali mell, váll, és felkar izomzatom egész ijesztően leépült.
(Később több hónapos gumiszalagozással, súlyzózással tudtam nagyjából helyreépíteni.)

Szerencsére két hónap csodavárás és sok kínlódás után, Vácon sikerült egy hozzáértő orvost találnom.
Úgy értem olyat, aki nem csak doktori címet viselt, de láthatóan nagy szakmai tudással,
és őszinte segíteni akarással végezte a munkáját. Nem a kifogást, hanem a megoldást kereste.

Figyelmesen megvizsgált, megnézte a röntgen felvételeimet, elejtett egy finom kritikát
az előző “orvosokra”, és közölte, hogy ha újra használható vállat akarok, az csak műtéttel fog menni.
Pontosan elmondta, milyen beavatkozást javasol, az hogyan történik, és mik a kilátások.
Első perctől kezdve tudtam, hogy végre jó kezekben vagyok.
Kaptam egy csinos titán intern fixateur-t némi csontátültetéssel, és elkezdhettem végre gyógyulni.



Legalább ennyiben hasonlíthatok Lance Armstrong-ra. Neki is ilyen volt.


A tanulság annyi: Alpesi hágókon nem kell kerékpárral autókat előzgetni.

... Vagy ha mégis, legalább ne kettesével.






2010 Krankenhaus Zell Am See és egyéb vidám dolgok

www.webtelefonkonyv.hu