K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása K. György elektronikai műszerész - Hobbim a kerékpározás Elérhetőségeim

   Kiss György elektronikai műszerész

  Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása

K. György elektronikai műszerész - Mikrokontrolleres áramkörök tervezése, programozása




Hogy ne szaporítsam feleslegesen a biteket, egy oldalra összevontam a három eseményt


Tavasszal váratlanul jött egy lehetőség, és kiutazhattam az
SHKE szervezésében a Garda tóhoz.
Az gyanítható volt hogy az idő nem lesz túl jó, de a hely csábított. A tavat meredek hegyek veszik körül, köztük számos Challenge BIG hágó és csúcs. A kiutazás nem a legjobban sikerült. A kerékpároknak csak az utánfutón jutott hely. Az úton több hullámban kaptunk esőt, havat, sőt hóvihart, Olaszországba átérve az addig porszemet is alig látott új Giant Defy bringám minden alkatrészén centi vastag saras jég volt.





















Kerékpárral behajtani tilos. A tó nyilván a gyalogosoké…

























Garda, utcarészlet

Egész kintlétünk alatt egyetlen nap volt, amikor nem esett, ennek ellenére mindennap mentem kisebb-nagyobb kört. Thermo nadrágban, kamáslival egész jól el lehetett evickélni.






















Punta Veleno hágóút - valahol a 7. Kanyar körül “megjött” a hó
A következő kanyarig még feltekertem, aztán toltam, végül már vállon vittem a bringát.
Az 5. kanyarban már 10-15 centis volt a hó. 5-6 fős olasz kiránduló csoport jött szembe. Kézzel-lábbal, továbbá olaszul és németül próbálták magyarázni, hogy itt hó van, és itt nem lehet biciklizni.  Megnyugtattam őket hogy magam is látom a havat, nem kerülte el a figyelmem. Ettől függetlenül csak fel szeretnék jutni a hágóra.
Nem tudtak lebeszélni, így elköszöntünk és tovább indultunk. Vagy tíz métert tehettem meg, vállamon a bringával, amikor kiáltozást hallottam. Megfordulok, hát az olaszok rángatják elő a  fényképező gépeiket, és mutogatnak, hogy álljak meg, le akarnak fényképezni. OK, beálltam  és hagytam hogy kedvükre kattogtassanak. Ritka látvány lehettem…





















2. Kanyar - A gumik nem érik az aszfaltot. Szívem szerint már felmentem volna a hágóig, de a kamáslim pár lépés alatt felgyűrődött a lábfejemre, és a hó már a cipőmbe nyomult. Ha átázik a cipőm, percek alatt lefagy az összes lábam. Fel kellett adni.









































A Garda tó keleti oldalán






















Nem, ez nem könnyűbúvár, ez kerékpáros.
Határozottan jól áll nekem a maszk. (Minél kevesebb látszik a fejemből, annál jobban nézek ki.)
Ezen a túrán sokat mentem 2-3 fokban, sokszor szemerkélő esőben. A maszk és a thermo ruházat nélkül nem sokáig bírtam volna.






















Bringa pálmafának támasztva. -Csak hogy ilyet is lásson.
Ez volt ottlétünk legforróbb napja. Délre 9 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála … helyett a digitális kijelző.





















Torbole



Még novemberben beneveztem a Dreilandergiro 2013 országúti kerékpár maratonra. (Ekkor vették ki a vállamból a titán rögzítést, és gondoltam ideje valami újabb után nézni...) Komolyra fordítva, egy ideje már nézegettem a verseny honlapját, és teljesen lenyűgözött. Ausztria, Olaszország, Svájc csodaszép tájain 168 km táv, 3300m szintemelkedés. Megnéztem több résztvevő videóját is. Borzongató.
Ezt ki kell próbálni. Ekkora távot és szintet együtt még nem mentem, főleg nem versenytempóban, de tudtam hogy meg tudom csinálni. A kérdés csak az, mennyi idő alatt. Úgy becsültem, jó időben, ha nem kell sok holmit vinnem, 8,5-9 óra alatt képes vagyok rá. Mint utóbb kiderült, nem is sokat tévedtem.

 A kiutazáshoz sikerült társat is találnom. Szilágyi András személyében. Ő nem indult a maratonon, de a környéken kinéztünk pár nagyobb hágót, ami még neki sem volt meg, így számára is adott volt a motiváció.
András fiatal korában versenyzett, és igen jól megőrizte az erőnlétét.
64 éves kora ellenére hegymenetben nem sok laza volt mögötte, és lefelé sem nagyon használt féket…


Kifelé menet megálltunk Németországban, és hogy kicsit átmozgassuk elmacskásodott tagjainkat, megmásztuk a Sudelfeld hágót (magasság: 1123 m , táv 2x 17,5 km, szintemelkedés: 668 m).










































-A panzió, ahol megszálltunk (Szilágyi András felvétele)


Másnap én eredetileg pihenni akartam, legfeljebb kis átmozgató tekeréssel, de az András által javasolt Flüelapass-ra nem lehetett nemet mondani.  Svájcban még nem is bringáztam. Autóval elugrottunk tehát az 50 km-re lévő svájci Susch-ba, és innen tekeredtünk fel.

























Ez szép volt!
A képen nem látszik, de a táblának támasztva állt egy kemping kerékpár is. Meghökkenve nézegettük.
Ezzel most rendesen feljött valaki??  Egy idő után kiderült, hogy az ott sertepertélő egyik fickó a gazdája.
Kocsival hozta fel, és az volt a fő szórakozása, hogy nézegette, milyen fejeket vágnak a felérkező bringások.
Jó poén …






















Ezért a látványért érdemes volt felmászni.
András elég rendesen nyomta felfelé, így másnap enyhe izomlázzal kezdhettem a maratont.






















András még megmászta az Offenpasst is, én addig az autóban heverésztem. Ez a hágó a másnapi maraton útvonalában is szerepelt, így nekem nem volt értelme ezzel fárasztanom magam.
Egyszerre eleredt az eső, majd irdatlan felhőszakadás kerekedett. Vártam, hogy hív, ha netán segítségre van szüksége, de nem jelentkezett. Az idő kicsit enyhülni látszott de mint kiderült, a vihar csak erőt gyűjtött és újra kezdte. Ha ott is így szakad ahol András jár, aligha élvezi. Küldtem neki egy sms-t, hogy elé megyek. Az Ofenpass fele táján találkoztunk. Mint kiderült, majdnem teljesen elkerülte a vihar, de látta milyen felhők vannak a völgy felett és értette az aggodalmam. A hazaút nagy része a másnapi távon vezetett, csak ellentétes irányban. Tanulságos volt előre megnézni.   


És eljöve az maratonnak reggele. Én pedig valék kissé szétszórt, mint rendesen.
Miután tudományosan megtáplálkoztam, bepakoltam az autóba, elindultunk Nauders-be, még jó időben.
Előre örültem, hogy lesz legalább húsz percem, ha már netünk nem volt, és nem tudtam megnézni a várható időjárást, legalább a többi indulót megnézem, hogy öltöztek. Szépen bemelegítek, ráhangolódok, ahogy kell.

Oyan háromnegyed távon hasított belém a felismerés, hogy az SPD-s cipőm a szobában maradt. Pedig kitettem.
Nem kisebb gond, mintha a bringa maradt volna ott. A szűk hegyi úton megfordulni sem lehet akárhol.
Nem részletezem, a lényeg hogy jó időt mentünk. Három-négy perccel a rajt előtt estünk be Nauders-be.
Remegő kézzel rángattam ki a bringát, első kerék be, transzponder villára. Ruházatot átgondolni már nem maradt idő, szemből gurultam be a rajtkapun, és hallottam az időmérő elektronika csippanását.
Ha eddig nem voltam ideges, talán majd most: Ha erre elindult nekem az időmérés, amint rövidesen “hivatalosan” is áthaladok a kapun, arra esetleg leáll. Kevesen fogják elhinni, hogy pár perc alatt megcsináltam a távot.
Akkor pedig hiába minden erőfeszítésem, csak egy érvénytelen eredményem lesz.
Szerencsére profik végezték az időmérést és nem lett gond.


 



















A szpíker feszíti a hangulatot, a rock bömböl, ééés RAJT! A nézők tapsolnak, fantasztikus érzés.
Bár közvetlenül oldalt, a rajtkapu mögött álltam, elengedtem a mezőny kétharmadát, csak aztán indultam.




















A Reschenpass-on felfelé észrevettem két magyar srácot. Tudtam róluk, velük és egy nálam évvel idősebb bringással összesen négyen voltunk magyarok. Pár mondatot váltottunk, aztán mindenki ment a maga tempójában.



















Az már itt kiderült hogy túl öltöztem. A thermo dzsekit és thermo kamáslit, meg több más holmit feleslegesen cipeltem végig a távon. Csak akadályoztak a haladásban.








































Reschensee.
Itt eredetileg egy falu volt, de a vízierőmű völgyzáró gátja miatt kissé megemelkedett a talajvíz.
A hívek azóta búvár felszerelésben járnak mesére. Bocs, misére.


Nem akartam túl gyorsan kezdeni, de egyszerűen menni kellett a tömeggel. Ezt a tempót még éppen bírtam.
Aztán bukkanó, és hosszú - hosszú enyhe lejtő. Lemaradni még lesz időm, mentem, ahogy a kanyarok engedték.
A kevés autós udvariasan lehúzódott, csak egy hajtott ki közénk elsőbbséget meg nem adva. Nem sok híja volt a csoportos bukásnak, de sikeresen kimanővereztük a nem normális autóst. A bukástól egyébként meglehetősen tartottam. 1500 fős rajt után a Reschenpass még nem volt sem elég meredek, sem elég hosszú ahhoz hogy kellően szétrántsa a mezőnyt. Tömegben pedig elég ha egy hibázik. Utólag azt kell mondjam, a mezőny nagyon jól teljesített. Nem láttam egyetlen bukást a környezetemben, és bármi probléma adódott, mindenki kultúráltan kezelte, egyetlen rossz szó nem hangzott el. Mindenki vigyázott mindenkire.































Forrás: http://www.albergoaquilanera.it/

Glorenzába érve szűk városkapu rendezte sorba a mezőnyt. Mögötte kis kockaköves utcácska, Szint 885m, az egész táv legalacsonyabban fekvő pontja. Rögtön utána Prad 900m. Ettől kezdve folyamatos mászás a Stelvio-ig.

A Stelvio hágóút első számozott kanyarját, a 48-ast 8:20-kor értem el. Jó hangulatban nyomtam felfelé, és szépen fogytak a kanyarok. Nagy meglepetésemre szembe robogott egy résztvevő, felhajtott rajtszámmal. Aztán még egy, aztán még egy... Netán megcsinálták a távot, és levezetésként visszafelé is tekernek kicsit??
Aligha. Annyira ember nem lehet jó. Ezek feladták. Pedig tök sportos fazonoknak néztek ki, pipec bringákkal.
Ez feldobott. Utolsó már nem leszek.

































































































10:25 Stelvio előtti 1-es kanyar.  Meglepett hogy nem a csúcson van a frissítőállomás. Végig tartottam magam a szabályhoz, hogy versenyen, különösen maratonon, új ételt, italt nem szabad kipróbálni, mert csúnya meglepetést okozhat. Csak itt ittam egy kis pohát izotóniás italnak látszó valamit, azon kívül az egész távon összesen csak három banánt vételeztem. Mindenütt csak tiszta vizet kértem, és a hozott italport kevertem be magamnak.
Ezzel, energia zselékkel, és energia szeletekkel raktam a kazánt. A táplálék utánpótlás nagyon jól sikerült, az egész verseny alatt semmi különösebb probléma nem volt a gyomrommal, és az eléhezést is skierült megelőzni.

Papír szerint a hágón kellett volna nalami ellenőrzőpontnak lenni, de nem láttam e félét, hát nem is húztam az időt, csak felkaptam a thermo dzsekimet, és megindultam lefelé. A hágónak ezen az oldalán még nem jártam, ezért otthon több videót megnéztem rőla, lássam mire is számíthatok. Igen jól tettem. A svájci határig egyszerűen gyors volt a pálya, de az Umbrail pass lefelé kimondottan veszélyes. Meredek, sok hajtűkanyarral, tűzdelt. Aki egy ilyennél kisodródik, annak körülbelül annyi is. Aztán jött a videókról már ismert murvás szakasz. Haladni is, úton is maradni, defektet sem kapni a sok kőtől, elég nagy figyelmet igénylő feladat volt… Újra aszfalt. Újra meredek és újra hajtű kanyarok.   


Az Offenpass-ra  vezető út felső harmadán megálltam egy bringás mellett. Inkább a rövidke pihenő, mint az infó miatt, megkérdeztem mennyi szint van még hátra. Nem tudta, viszont keményen káromkodott, és csúnyán szidta a hegyet. Rendesen ledobta az ékszíjat. Ilyen hangulatban nem lehet könnyű befejezni a távot. Továbbmentem mielőtt rámragad a depresszió. Röviddel ez után előzött meg egy sporttárs egy fekete-rózsaszín Pinarello Dogma karbon csodabringával. Ettől azért fülig szaladt a számon a vigyor. Ha nekem ilyen lehetne, nem itt tartanék.






















12:32 Offenpass frissítőállomás. Egy banánt legyűrtem, egyet eltettem, egy kulacs italt bekevertem, pár fénykép, aztán száguldás lefelé. Lent a Pinarellós fickó megint megelőzött. Újabb kis emelkedő után elkezdődött a pálya hosszú, enyhén lejtős szakasza. Itt már beálltam bolyozni, hogy kicsit jobb átlagot mehessek. Néhányszor rövid sprinttel átigazoltam egy-egy előttünk haladó bolyba, de páran előbb-utóbb megint csak megjelentek mellettem a kezdő csapatból. Tisztán látszott, hogy összeverődtünk vagy tízen, közel azonos képességű bringások, és ezen a szakaszon nem nagyon tudunk mit kezdeni egymással. Inkább összedolgoztunk.
Így értünk be a Norberts Höhe alján lévő utolső frissítő állomásra. Utolsó kulacsra való ital bekeverés, ami a másikban volt azt már kiöntöttem, hogy ne kelljen cipelnem. Már csak 7 km táv, 300m szint, ez már egy kulaccsal elmegy. Láttam hogy a többségnek már eléggé pihenhetnékje van, és bár nekem is az volt, úgy találtam, itt a lehetőség hogy pár fő konkurrenciát lerázzak. A pulzusom ugyan már tartósan fennragadt az anaerob zónában, de a benyomott energia zselék savasodást gátló összetevője egész hatásosnak bizonyult.
Megkezdtem hát az utolsó emelkedőt. Úgy a kétharmadán jártam, amikor megszólalt a mobilom. Nem szívesen álltam meg, de gyanítottam hogy András hív “célfotó” ügyben. Az meg ugye azért fontos dolog. :)
Valóban ő volt, és kérdezte mikor érek fel, mert a Norberts Höhe túloldalán vár. 10 -15 perc, hadartam, aztán vissza nyeregbe, mert ketten ezalatt elmentek mellettem. Éppen sikerült őket visszaelőzni.

























Norbertshöhe tető. -Innen már csak gurulni kell. (Szilágyi András felvétele)

Ez volt az a pillanat, amire az elejétől vártam.  Az utolsó lejtő.
A videókon látott kanyar a “<- ZIEL”  felirattal, balra a kő felüljáró, alatta át, és innen már láttam a cél kaput. Leírhatatlan érzés. Megcsináltam. Még egy utolsó pörgetés, nehogy bárki is azt gondolhassa, elfáradtam, aztán a célkapuk előtt enyhe fék, hogy kíméljem a nyomás érzékelő szőnyegüket, és kész. Megcsináltam.




















Közben hallom a szpíkert. Valami számomra érthetetlen német szöveg, de azt értem: “Kissz Györ:gy aus Salgótarján, von Ungarn” Még némi tapsot is kaptam.   Ezzel el a kérdés el is dőlt. Jövőre is itt a helyem!






















Ahhoz képest nem is nyíródtam ki annyira.


Még ott szédelgek a bringán, mikor András is beér, és lelkesen mondja: “Kilenc órán belül vagy!!”
Az 5:15 -os győztes időhöz persze ez bűn rossz idő, de az utolsó érvényes időhöz képest (11:41) meg egész jó. Aztán ha azt nézzük hogy az 1500 nevezőből mindössze 931 teljesítette a távot az időmérés lezártáig, már egész szépen csillog az eredmény.
A transzpondert le kell adni, ez világos, de azt mondják, a rajtszámot is. Ezt egyrészt nem értem, hiszen névre szól, és dátum van rajta, tehát többször nem használható, másrészt el szeretném vinni emlékbe.
Kicsit elszomorodom hogy meg kell válnom tőle. A fűben lefényképezem, aztán beállok a sorba.























A rendező kislány elveszi a transzpondert, és nyúl a rajtszámért. Azt kissé visszahúzom, és a tőlem telhető legszánalmasabb fejet vágva azt mondom: “Nem lehetne hogy megtartsam? ...”Érzelmileg kötődöm hozzá”, és szeretném hazavinni.”
A kislány ettől a szövegtől kicsit megakad. Aztán elneveti magát, és int hogy OK, vigyem, majd átadja a maraton teljesítéséért járó kerékpáros mezt. Hálásan megköszönöm, és viszem a zsákmányt.
A nap mérlege: 168 km táv,3300m szint.


Egy jó video még a 2012-es DLG-ről
Képminőségben vannak jobbak, de a hangulatát valahogy ez adja vissza legjobban.


Otthon még úgy terveztem, a maratont követő napot hanyattfekvéssel töltöm, és jó lesz ha enni inni lesz erőm. Érdekes módon nem ütött ki a verseny. Reggel némi mocorgás után úgy találtam, Andrással tarthatok a Timmelsjoch-ra. Ráérős készülődés után útra keltünk és elautóztunk Huben-be, a hágó “hivatalos” kezdőpontjába.
Sölden-en át Zwieselstein-ig még egész enyhén emelkedett az út, aztán meredekebbre váltott. A magassággal a hőmérséklet is csökkenni kezdett, és ekkor vettem észre, hogy a hosszú kesztyűimet a szobánkban hagytam. Két párat is hoztam, most mindkettő biztonságos meleg helyen van. Csak a kezem készül lefagyni…  Jobb híján a zsebemben talált tartalék zoknit húztam a rövid kesztyűre. Nem volt kényelmes, de melegített amíg át nem ázott a felverődő víztől. Hochgurl-ban már 2100 méteren voltunk, és kezdett nagyon fázni a kezem. Találtam még néhány nejlon zacskót, azokat is felhúzam, illetve adtam egy párat Andrásnak is, aki hasonló gondokkal küzdött. 100m lejtőzés után ismét emelkedni kezdett az aszfalt, egészen a hágóig. A Timmelsjoch, vagy olasz nevén Passo Rombo nem a legbarátságosabb arcát mutatta. Erős szélrohamok fogadtak, a bringát beleütve a hóba az kerekeit hóval körberugdosva, megtaposva tudtam csak megoldani hogy a szél el ne döntse.






















Ez én volnék, még mint a vadonat új szuper esődzsekim boldog tulajdonosa. (Szilágyi András felvétele)






















Andrásnak több esze volt, ő rögtön lefektette a bringáját.

A szokásos körbefényképezés után fel akartam venni a thermo dzsekimet az esődzseki alá, hogy lefelé a vizes úton kicsit kellemesebb legyen. Míg ezen dolgoztam, egy szélroham meglökött, és hogy el ne essek, jócskán ki kellett lépnem. Ezzel szabaddá vált az út a szél ellen letaposott kesztyűk, zoknik, és zacskók számára. Utánuk kaptam, még éppen sikerült megmenteni őket, de egy pillanatra gyengébben foghattam az éppen levetett esődzsekit, és a szél kiragadta a kezemből. Levágódott az aszfaltra, sebesen átsuhant az út túlfelére. Ugrottam utána, de SPD-s cipőben vizes aszfalton nem lehet nagy gyorsulást elérni... Egy pillanatig még remélhetttem hogy az út szélén lévő kőszegély esetleg megfogja míg odaérek, de ez sem jött össze. A vadonat új, nem is túl olcsó dzseki felröppent, és hirtelen egyre kisebb és kisebb lett. Az út szélén már amúgy sem volt tanácsos hirtelenkedni, mert a szegélyen túl háromszáz méteres meredély várta az ugrándozó kedvű kerékpárosokat... Hát ez elment. OK, itt és most csak pozitívan! A lényeg hogy nekem nem esett bajom, lefelé kicsit elázok, de majd lesz valahogy. Úgy is lett. A felszóródó víztől a fenekemen teljesen átázott a nadrág, és kutya hideg volt. Lefelé betértünk egy kis fa bódéba, ahol forró csokoládéval és némi fűtéssel sikerült átmelegednünk annyira hogy az út hátralévő részét már gond nélkül meg tudtuk tenni.


Az utolsó itt töltött napra még volt egy kis másznivalónk. A Rettenbachtal gleccsert néztük ki. Ez is szép kihívásnak tűnt, ezen felül 2805 méterével Andrásnak magassági rekordot ígért. Én is csak kicsivel voltam még magasabban, előző évben a 2811 méteren lévő Tibethütte mellett.






















Alakul az idő…























A sí komplexumhoz közeledve hódara kezdett szállingózni. Nem tűnt komolynak, ezért az épületeket elérve javasoltam, hogy nézzünk be, hátha találunk valami meleg ételt, és melegedhetünk kicsit, mielőtt az utolsó szakasznak nekikezdenénk. Utólag azt kell mondanom, rossz ötlet volt, nagyon bánom. Tehát bementünk az egyik épületbe és megtaláltuk az éttermet. A láthatóan nagy számú vendégre méretezett terem üresen állt, de “működött”.  Bekanalaztunk egy-egy adag jó forró és paprikás “goulasch”-t. Nagyon jól esett. Az már nem, hogy a felénél észrevettem, az ablakon át egyre sűrűbb hóesést látok. Mire kijöttünk, már több centi friss hó borított mindent. Az útra visszatérve András már nem tudott elindulni, kipörgött a kereke, így tolnia kelett. Nekem az új, ha finoman is, de oldalt recézett gumikkal, na és a Garda tónál begyakorolt körkörös hajtással sikerült kitekernem az út (látható) végéig. Többször nekem is kipörgött, és majdnem el is estem, de valahogy azért sikerült. Az egyenes szakasz végén konténereket, teherautót és munkásokat találtunk. Úgy tűnt, ez a vége. András kérdésére a dolgozók is azt mondták, itt a vége, nincs tovább. Elkönyveltük hát, hogy felértünk, elkészítettük a szokásos fotókat. Már itthon netezgetve fogtam gyanút, és némi térkép és műholdfelvétel nézegetés után rájöttem, nem értük el a “hivatalos” Challenge BIG pontot. Két kanyarral előtte, mindössze 2720m magasságban álltunk meg, csak a sűrű hóesésben nem vettük észre a továbbvezető utat, a dolgozók meg jól félre tájékoztattak.
És itt jön a “ha”-val kezdődő mondat... Ha akkor a ritkás hódarában nem állunk meg ebédelni, talán még megláthattuk volna a tovább vezető utat. Hogy aztán az erősödő hóesésben felértünk volna e, és hogyan jöttünk volna le, az már egy másik kérdés. Ez már így esett, talán majd legközelebb.






















András lefelé. Azt a sávot akkor tisztította meg egy hótoló mikor felfelé jöttünk.
Már csak utólag vagyok okos, azt hiszem, ott balra az a keskeny út vezet a gleccserhez. Talán jövőre…






















Ez pedig én vagyok, háttérben a Gleccser Stadion






















Lefelé már szép az idő






















Onnan jöttünk


Reggel összepakoltunk, és hazafelé vettük az irányt. Bad Kleinkirchheim-ben álltunk és szálltunk meg, egy magyarok által üzemeltetett kis panzióban. Innen még megmásztuk a Falkertsee-Hütte magaslatot, (magasság: 1872 m  szintemelkedés: 846 mtáv 2x 7,7 km, ). Estére már csak kis séta maradt. A panzióban wifi is volt, és végre megnézhettem a Dreilandergiro eredménylistáját. Végre leírva is láttam, érvényes időt mentem.   






















Falkertsee-Hütte 1872m




(magasság: m , szintemelkedés: m, táv 2x km).

2013 Garda tó, Dreilandergiro, hágózás

www.webtelefonkonyv.hu